Homoiosz-pathosz, becézzék bármilyen hókuszpókusznak, az eredeti kifejezés pontosan leírja a jelenséget. A pathosz szó egyszerre jelent szenvedélyt és szenvedést, közös tőről fakadónak érzékelik a hellének a legmagasabb örömöket és a legmélyebb kínokat. A homeopátia szokványos meghatározásától, miszerint olyan anyagokkal gyógyítják a betegeket, melyek az egészséges szervezetben a betegség tüneteit kiváltják, bizony erősen nő Pinocchio orra.
Még szép, hogy atomjaira kritizálható a gyógymód, ha áltudományos-toxikusanyaghigítós-pirulakapkodós kezelések sorozatának tekintjük. Ugyanis nem ez a homeopátia! A igazi turpisság ott van, hogy maga a betegség már csak egy végső tünete az igazi problémánknak, amit nem lehet gyógyszerrel kezelni. A 'hasonlóval gyógyítás' annyit takar, mint visszájára fordítani a folyamatot, mely a betegséget okozta, vagyis azon az úton jöjjünk ki belőle, melyen mi magunk sétáltunk be.
Nulladik lépésként tételezzük fel, hogy jóban vagyunk magunkkal (nem ostorozzuk magunkat a testünk, az érzelmeink, a szellemi képességeink vagy bármi más miatt). Addig inkább meg se mozduljunk, míg ez a momentum nem tisztázott: Szeretem magam!
Ha ezek után problémát észlelünk a kis gépezetünkben, meg kell kérdezni mi is a baj. Csak mi halljuk a választ, tehát legyünk őszinték! Senkit sem érdekel az önsajnálati ötperc, a mártírok a francia forradalommal divatjamúlttá váltak, ha eredményt akarsz elérni, csak a lényeget keresd. Mi a baj?
Ha felfedezted a forrást, már látod is, hogy amit betegségnek hittél, az csak a strand az óceán partján. Mi mással lehetne megoldani a rejtett zűrzavart, alá kell merülni! Amikor már nem kavarog a mélység, akkor csendes a felszín is. A folyamatosan örvénylő, tekergőző, átalakuló energiának az anyagi világ mintegy megkövesedett állapota csak, ha bármilyen változást akarsz létrehozni az anyagban, azt az energia módosításával tudod elérni. Gyógyszerezéssel csak kapargatod a strand homokját, a tüneti kezelés helyett egyszerűen lásd magad egészségesnek. EGÉSZségesnek. Hullámzó szeretethalmaznak, mely mellőz minden FÉLelmet.
Ismerd meg a folyamatot, mellyel felépítjük magunkat! Ahogyan energia anyaggá sűrűsödik, belép a látható fény, érzékelhető hang, tapintható sűrűség tartományába, vagyis az általunk valónak érzett világba. Ha tudod a konstrukció folyamatát, akkor bármely destruktív hatás után is újra tudsz épülni, a beteg anyagot újra energiává bontva és egészséges anyaggá alakítva. Ha megérted a teremtő folyamatot, akkor alkalmazni is tudod. Te tetted magad beteggé, itt az idő, hogy gyógyítni is megtanulj! Ez a homeopátia.
À bientôt!
... attól, aki már látja az igazságot, annak aki még csak érzi...
12
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Minden atóm az Ősbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.
Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.
Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.
Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.
À bientôt!
Nagyon régi élmény, de megérdemli, hogy grafikus emléket állítsak neki és terjesszem az igét: Népek, egyetek minőséget!
Barátságos fogadtatás, egyszerű elegancia és totális megsemmisülés az ízek élvezetében – Pannonhalmán jártunk, a Viator Étteremben.
Azt, hogy egyetlen ember ül csak a fehér terítékű asztalok egyikénél, annak tudtuk be, hogy hétfő délután érkeztünk. Három órás ottlétünk alatt sem nézett be senki más, pedig a modern üvegépület már messziről virít az Apátság lábánál. Kellemes hangerejű és stílusú (még karácsonyi) zenét hallgatok, miközben nézegetem a rövidke étlapot. Nem akart nagyobbat markolni a chef, mint amennyit a kis konyha elbír. Jó előjel!
Súlyos gondban vagyok a választással, és kivételesen nem azon rágódóm, hogyan surranhatnék ki, mert meggondoltam magam, hanem hogy mikor jöhetek majd vissza, ugyanis már kóstolás előtt magukénak tudhatják részemről a legnagyobb elismerést – minden fogást kipróbálnék. Súlyos vacillálás után én előételnek pirított kacsamájat rendelek, cékla chutneyval és fűszeres mazsolás kaláccsal, barátom a csicsóka krémleves mellett dönt, szalonnás házi gnocchival.
Hazai éttermek fehér hollójába botlunk, megdobnak minket puha, illatos magos baguette-tel, amit a világért nem dobnék vissza. Ez még csak az előétel előétele, nem kéne már most eltelnem, pedig az enyhén sós vajjal gyorsan csúszik, de két szelet után megerőltetem magam és várok…
Te jó ég, a kacsamáj szaftos és karakteres, nem flancolunk a legálisan tömött libánkkal és a pástétommal, az így is lágy állagot hangsúlyozza az édeskés ropogós kalács. A cékla chutney fűszeres-édes-savanyú, őrzi a zöldség eredeti ízét is, és messze meghaladja a menzán megismert savanyúság fogalmát. Friss salátaleveleket kapok hozzá, és nem kell végignéznem a fodrok agóniáját a dressing fogalmát pocskondiázó olajtócsában. Mindössze egy könnyű cukros-ecetes öntetben forgatták meg a leveleimet, így mire hosszú élvezetem végére érek, még az utolsó falatok is roppannak. Pedig nagyon apró adagokban fogyott. A krémlevesből egyetlen kanállal kóstoltam, az alapján nem tudok Örömódát zengeni hozzá, de értékelem az ötletet. A leveskockás húsleves tátongóan üres helyét tökéletesen pótolja az étlapon.
Sütőtökös rizottót választok főételnek gorgonzolával, míg barátom gombás szarvas pörkölttel és juhtúrós sztrapacskával lepi meg magát. A tájról inkább nem mondok semmit, mert nem egy hógömbben szikrázó havas, hanem az olvadó sáros napot választottuk, de napsütésben már biztos jó érzés végignézni a domboldalon, míg várunk az egyébként mindig jó ütemben érkező pincérre. Igazán kifinomult hölgyi, neki még azt is elhiszem, hogy tényleg érdekli, hogyan ízlett az ételük.
Ó, már itt is a rizottó. Első benyomásként egy óriási tálon kapok egy lehangolóan pöttöm sárga halmot. Szerencsére, a sajt díszítésként figyel rám a rizs tetejéről, így jól elkülönül a sós íz az édes, ressre hagyott (mondhatnám al dente) sütőtökétől. Kontrasztban tobzódom az összepacsmagolt massza helyett. Mire napszínű ételem utolsó morzsáit takarítom, megállapítom, hogy jóllaktam. Ajóéletbe, mégsem volt ez kis adag, a szarvas pörkölt viszont már látványra se kevés. Igazi tájíze van. Profi konyhában készült, amit én mindig előnyben részesítettem a házias szuperreceptekkel szemben. Ennek a fogásnak nem az állaga vagy a tálalása, csakis az íze őrzi az otthon élményét, nem érzem a jó-lesz-az-úgy-is mentalitás csíráját sem. Dicséretes!
… … … nem találok elég szót arra, ami ezután jött. Egy fél Larousse-t töltenék meg, ha megörökíteném másodpercenként hullámzó extázisomat. Az ételsorban egyébként sehol nem találtam hibát, de ez a zárás a desszert apoteózisa. Maracuja torta sós karamell fagylalttal. Határozottan savanyú, sajttorta állagú krém az amerikaiak kedvelt pite-tésztáján és egy ropogós kekszen ott figyel mellette a fagylalt. Úristen! Külön-külön remek, együtt hosszú sóhajtásos ámulat. Művész mérte ki az ízek arányát, mert egyik sem rondítja el az angyali harmóniát barokkos hivalkodással. Egy minden falattal megújuló, külön életet élő mestermű született a számban.
Az absztinens és a sofőr nem sokat szólhat hozzá a Pannonhalmi Borászat termékeihez, erről minden érdeklődő maga mondjon már véleményt. Különdíjjal értékelem, hogy az étlapon sehol sem kacsintott rám a „mennyei”, „varázs”, „csoda”, „mandulabundában” vagy a „fatálon” szavak egyike sem és hogy nem találkoztam a fogások „étvágygerjesztő” fotójával. Végezetül ezért a minőségért egy igen szerény számlát kaptunk, ekkora összeget szemrebbenés nélkül kérnek el ott is, ahol a szolgáltatás meg sem közelíti az ittenit.
Nagyon köszönöm, hogy ezt megélhettem, okulásul az utókor számára a síromra vésetném a mai örömöket, de nincs az az epigrammafaragó, aki méltó szösszenetet kivonatolna a kisregényemből!
À bientôt!
Bár a legújabb Disney remekmű is megérne egy elemzést, az Entanglement ezúttal a kvantum-összefonódottságra vonatkozik. Nagyjából Einsteinig tartotta magát az éter-elmélet, ugyanis ha a fény hullámként terjed, akkor szüksége van egy terjedési közegre, ezt a mindenhol jelenlévő masszát nevezték éternek. Ám a hullám-részecske viselkedés megfektette az összekötő matéria híveit.
Ha csak az utóbbi kétezer évet nézzük, a paradigmaváltások mind a szemléletváltozások következményei. Általában a vallásos-világibb-vallásos-világibb váltakozás a jellemző, és ha eltekintünk a vallás ellenséggyártó tevékenységétől és a hit közösségteremtő szándékával szemlélődünk, akkor csoport-egyén váltakozását látjuk. 300-400 évenként hol az individuum, hol a csapatszellem volt az ideál, az aktuális kiábrándulás után mindig nosztalgikusan az előző korban keresték az emberek a boldogságot.
Természetesen a váltások megtagadták a közvetlenül megelőző koreszmét, mintha a növény ráköpne a földre, melyből kinőtt, vagy a lepke kiátkozná a hernyót. Ahh, messzire vezet ez a gondolat... Szemléletet váltunk.
Bármennyire próbáljuk is széttördelni, eltávolítani, elkülöníteni a létező dolgokat egymástól, észre kell vennünk azokat a jelenségeket is, melyek a látható fény tartományán kívül esnek. A szem számára az a "fény" észlelhető, melyet "sötétek" határolnak, azt tituláljuk valóságunknak, amit behatárolhatóan látunk, így tökéletesen paradoxnak tűnik a feltevés, hogy minden összeköttetésben áll mindennel. A látható világunk mozaikok halmaza, én mégis inkább fonalcsomónak látom.
Még a vallásos terminológiából sem sikerült kikanonizálni az "Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk" vagy a "mint fent, úgy lent" nézetét, a Föld minden pontján (Popol Vuh - Peru, Tabula Smaragdina - Európa és Kis-Ázsia, Bhagavad-gītā - India) és valamennyi hitvilágban a kiinduló nézet azonos: EGY vagyunk. Egyforma alkotóból szőtték a létező dolgokat és minden különválás csak látszólagos.
Az ember a makrokozmosz mikrokozmosza. Az analógia alapján a saját környezetünk megfigyeléséből következtethetünk az érzékszerveinken túli világ működésére. Összekötő fonalak biztosítják az önfenntartást és a kapcsolattartást a "külvilággal", ér- és nyirokrendszer tartja életben a testet és idegszálak kapcsolják a bőrön kívüli történésekhez. A vezérlőközpont pedig egy hatalmas neuron-fonalgombolyag: az agy, melyet a gömb alakú fejünk védelmez. Minden eukarióta (valódi sejtmaggal rendelkező) sejtben a géneket, vagyis az információt tartalmazó kromoszómaszálak csomóját a gömb alakú mag védi.
A metafizikai világban sincs ez másképp, szálak kötnek össze minden létezőt, és a világ szférái ölelik körbe a gombolyagokat. Ez a magyarázat minden természetfelettinek titulált hókuszpókuszra, médiumok és levitálók semmivel sem különlegesebbek az álmodó és sétáló embereknél, csak másként tekintenek az EGYségre. Megértik, átélik és használják.
Ezzel foglalkozom most. Értelem, érzelem és cselekvés. Nagy dolog készül Szandi alkimista műhelyében, ezért is vannak fordított arányosságban mostanában a gondolataim és a grafikus dokumentáció. Csak bevezettem a gondolatmenetet, mert innentől ehhez kapcsolódik minden jegyzetem. Opus magnum van születőben, melynek gerince az összefonódottság...
À bientôt!
Oh, te jó ég, elfelejtettem, pedig a kedvenc idézetem a mágikusan hosszú ujjú (!) ételkritikustól:
"Önök adják az ételt, én adom a rálátást!"
À bientôt!
Rég öntöttem karakterekbe a mondandómat, de visszatértem. Több szempontból is. Volt szerencsém tizenhárom évet visszautazni az időben, újra azon az iskolalépcsőn sétáltam, ami a mai napig álmaimban paradox lépcsőként jelenik meg. Furcsa, egyszerűen furcsa! Nem bonyolódom bele az újabb nemzedék szociális szokásainak elemzésébe, mindannyian felelősek vagyunk azért, amit látunk. Pont.
Ámde felteszem a 'hol vagyok én' kérdését. Valaha az voltam, aki akkor voltam, most pedig vagyok, aki vagyok. Bármennyire is változott az épület, én ugyanolyannak láttam, amilyennek az elmémben megőriztem; a saját időtlenített képemet cipelem, mert ez a mostani iskola már nem az én iskolám, mégis ugyanaz az iskola, amelyik 13 éve volt. Mi változott? Az a helyszín, ahonnan kinézek a fejemből.
Látom, hogy tizenhárom éve azt hittem, sohasem élem túl az első napot az iskolában és nem akartam észrevenni, hogy más állapotban is fogok én még ugyanitt sétálni. Látom a mostani alakom, és az elmúlt sok év számtalan alakját, akik pontosan azon a helyen sétáltak, sőt látom, hogy húsz év múlva is visszatérhetek, bőven szórva a "te jó ég" kezdetű mondatokat. Az emlékezés legborzongatóbb része a szemléletváltás, a legmegdöbbentőbb része pedig rálátás.
Át tudok élni bármely helyzetet, függetlenül attól, hogy megtörtént-e velem. A képességem megvan hozzá, ezt a teret és időt figyelmen kívül hagyó érzékelést becézik előérzetnek, látnoki képességnek (a tévés jós újabban csak tisztánlátónak titulálja magát) vagy déjà vu-nek. Pedig csak annyit tettem, hogy elképzeltem, amint negyven évesen visszajövök ugyanerre a folyosóra, ha addig le nem bontják a kócerájt, és majd mondogathatom, hogy én láttam előre ezt a pillanatot. Tyúk vagy tojás, hogy tényleg előre beleshettem a jövőmbe, vagy azért történt úgy mert ragaszkodtam a már múltban megalkotott képzetemhez, a lényeg, hogy egy időpillanat két helyen jelent meg. A rálátás annyit tesz, hogy emlékeztetem magam, hogy én döntöm el, hogyan is élem meg az adott percet.
Találó példa a rálátás gyakorlati hasznára a betegségek nem-kialakítása. Hasmenésem van fáj a fejem, pedig most inkább koncentrálnom kéne - tudom, hogy lesz még olyan pillanatom, amikor nem fog fájni semmim - eldöntöm, hogy most szeretném-e megélni a fájdalmat vagy a gondtalan pillanatot választom - ... Nos, innentől szabad a vásár, mert a jó-rossz címkék csak önkényesek, ha még emlékszünk arra, amit régebben ejtettem ki a számon, a hangsúly ismét a döntésen van. Megválaszthatjuk a tapasztalásainkat. A betegség is csak saját akaratunk következménye. Előre látott félelmetes helyzetekre nagy lelkesedéssel rástresszelünk, bár tudjuk, hogy "nincs mitől félnünk", "túl fogjuk élni", és utólag nézve "ez nem is volt nagy szám", mégis előszeretettel járjuk a összefosom-magam-vitustáncunkat. Rálátni a helyzetre azt jelenti, hogy azt az érzést, melyet már a biztonságos "vége a félelemnek" állapotunkban érzünk, adaptáljuk, sőt teleportáljuk egy másik helyre. Ha szívesen rettegünk, csak rajta, senki nem tud megakadályozni kedvteléseinkben! De tudnunk kell, hogy amit 'majd egyszer képesek leszünk átélni', azt most is képesek VAGYUNK átélni.
Álmos vagyok, a kvantum-összefonódottságot legközelebb boncolgatom, mára csak gondolkozzunk el azon, hogy ha egyszer megtörténhet, akkor még egyszer is megtörténhet. (Egyszer meg Mégegyszer mennek a sivatagban...) Egyetlen "idő"pillanatot annyi "helyre" multiplikálhatunk, ahányra csak szeretnénk, így érjük el a vágyainkat. Elgondoljuk és átéljük. Ugyanis a környezet akciója-egyén reakciója és az egyén akciója-környezet reakciója úgy cserélgethetők, mint a szorzás tényezői. Mosolyogsz és visszamosolyognak, ettől te mosolyogsz... és a kutya saját farkát kergeti.
Szívesebben látom az iskolámat olyannak, amilyennek az emlékeimben konzerváltam, így sohasem fogom követni a változásait, a módosult külsőbe mindig az én változatlan tartalmamat fogom belelátni. Így nézem újra és újra ugyanazt a mozit. De a múltnál érdekfeszítőbb a jövőbe leskelődni, és amikor a képeimhez megteremtem a környezetet, csak annyit tudok már hozzáfűzni: én előre láttam...
À bientôt!
Tudatosan boldog újévet!
Keresek valamit... Azt hiszem, nem az üveghegyen túl vagy a pohár fenekén találom, mert ott már sokan jártak előttem. Ma tanultam Seth MacFarlane-től: "though we may never reach our goals, it's hope that'll save us from who we once were". A remény változásra ösztönöz, így merült fel bennem a kérdés - hol lakik a boldogság?
Minden egyes pillanat különleges, egyedi. Más. Nem létezhet két teljesen egyforma momentum, mert akkor már nem beszélhetünk különbözőről, csak kétszer néztünk rá ugyanarra, így minden másodpercünk eltérő. Más.
Az élet nem egy óriási fénymásoló, ami kicsit torzít az új másolaton, így egyfajta hanyatlási folyamat figyelhető meg. Nekünk az összes lapunkon teljesen más kép szerepel. Mondhatnám, hogy a lapok közt nincs is szerves kapcsolat. Bármelyik percben változtathatunk. Azonnal és teljesen. Egyetlen döntésünkön múlik.
Aztán egy újabb döntésen...
Majd még eggyen...
A változás természetes, az állandóság illúzióját az kelti, hogy egyetlen döntést újra és újra meghozunk. Ugyanis ha sok különálló lapból történetet akarunk faragni, akkor bizony ugyanúgy kell döntenünk. Egészen apró változtatásokat tenni, hogy lássuk magunk mögött a csiganyálkát. Kitartani a választott mellett, nap mint nap, percről percre, majd amikor váltani akarunk, az új alternatívát ismételni minden minutumban.
Lehet, nem vesszük észre, de a világ folyamatosan mozgásban van, bár a mozgás nem egy folyamat. Minden bogár rovar... Nem feltétlenül következik egyik történés a másikból csak azért, mert a mi időszemléletünk lineáris. Így tud 'gyökeresen' megváltozni az életünk, ez a 'szerelem első látásra' és ezt becézik világszerte 'véletlennek'. A végtelen sok képből bármelyiket választhatjuk, mert a temérdek különálló lapot a saját ízlésünk szerint rendezhetjük sorrendbe, mindenki személyre szabott sztorit kreál.
A boldogság is egy pillanat. Egyetlen rövid, egyedi és különleges pillanat. Ahhoz, hogy folyamatként érzékeljük, folyamatosan ezt a pillanatot kell választanunk. Mint mondtam, a világ nem szűnik meg mozogni csak mert mi elfordítjuk róla a szemünket - ha a változásban ismételgetjük a boldogság mellett leadott voksunkat, biztosak lehetünk benne, hogy nem egy unalmas életünk lesz. Csak örömteli.
Ha egyetlen egyszer átéltük, bármikor képesek vagyunk megismételni. Hagyjuk a félelmeket és a kétségeket, sutba a sorssal és hanyagoljuk az eleve elrendelés ál-felelősségmentességét! Tulajdoníthatjuk a véletlennek, ha nem akarjuk észrevenni, hogy mi válogatunk a határtalan palettáról, és a saját alkotását az ember nem KÉPes elfeledni. A minta, melyről készült, ott van bennünk; így az önsegítő könyvek és önpusztító csalások helyett egyszerűen keressük magunkban a boldog pillanatot! Ebből alkossuk meg újra és újra. Amíg világ a világ.
Nehéznek érzékelhetjük folyamatosan észben tartani, hogy mit is válasszunk. Hívhatjuk reménynek ami előre visz, bár inkább legyünk alkotóképességünk tudatában. Szabad művészekként vetjük papírra a gondolatot, és higgyük el végre, hogy amit egyszer megteremtettünk, az megvan! Létezik! A reprodukálás csak spanyolviasz. Az ismert lapot elővesszük, leporoljuk, és beillesztjük a jelenlegi képsorunkba. Ha voltunk valaha is boldogok, csak emlékezzünk rá, és helyezzük be a valóságunkba!
A remény segít túllépni azon, akik egyszer voltunk, mert ha elégedettek lennénk, többé nem hívnánk reménynek. Az már csak vegytiszta tudás. Bölcsen válogassuk a pillanatainkat és az élvezeteseket ne féljünk megismételni! Az ismétlésekből történet lesz, a történetekből egy élet könyve. Mi tartja egyben a könyvet? A döntés. Láthatatlanul fűzi össze minden másodpercünket, ám amíg nem akarjuk észrevenni, addig csak a lapokat látjuk. És megmarad nekünk a remény...
À bientôt!
Minden az, ami. Pont!
À bientôt et nouvelle année heureuse!
Kérek mindenkit, aki valaha találkozott már velem, hogy hívja az én számomat és ajánlja fel nekem adója egy százalékát! Bazinga!
Arcoskodva azt hiszi az ember a színváltó kártyák trükkjének első percéig, hogy ebben meg mi a pláne? Felületesen és figyelmetlenül élünk, a memóriakártya gyártók bezárhatnának, ha mindent első látásra megjegyeznénk. Az analizálást hosszadalmasnak, feleslegesnek és erőinket meghaladónak hisszük. Szalagcím-hajhász tudósok szerint agykapacitásunk mindössze egy százalékát használjuk. Mihez kezdünk a maradékkal?
Képzelem azt a neuronpartit, melyben az unatkozó 99% a tudtunk nélkül garázdálkodik és gerilla-akciókkal néha-néha lealázza a megdöbbenő egyetlen százalékot. Mi mindenre lennénk képesek, ha kapcsolatot tudnánk teremteni az enkefalo-partizánjainkkal?
Gondolatkísérletként csak képzeljük el, hogy az agyunk nem egy létrehozó központ, hanem egy vevőkészülék. A fejünkben nem a sugárzóállomás székel, hanem a parabola antenna. A sugárzott jel létezik, mondhatni az éterben lebeg, mi azonban csak akkor látjuk a műsort, ha a megfelelő vevőállomásra állítjuk az antennánkat. Miután felfedezzük, hogy nem csak a pornócsatorna (ami számomra a főzőcsatorna) létezik, kapcsolgatni kezdünk. Akár leragadunk egy műsornál, akár a másodpercenkénti képváltogatás hívei vagyunk, egyszerre mindig csak egyetlen jelet érzékelünk.
Ám az agy meghaladja a multifunkci LCD határait, egyszerre több ingerre is tudunk koncentrálni, sőt, ha okosan használjuk az összpontosítást, az osztott figyelem nemhogy dekoncentráltabbá, hanem még részletesebbé tesz. Ha nem kapcsolgatjuk a figyelmünket ide-oda, hanem egy nagy halmazzá olvasztjuk össze, azzal mintegy kinyitjuk agyunkat. Sok kis ablak helyett egyetlen óriási ablakot tárunk ki, és így nem az információk összegével, hanem szorzatával gyarapodunk.
Rengeteg apró nyíláson nem tudok betolni egy kamiont, hacsak részeire nem bontom, viszont egy nagy szabad téren át az egész karácsonyi Mikuláskonvoj betódulhat. Így egy kupac alkatrész helyett nyolckeréken guruló Holidays are coming a jutalmam. Az irányított figyelem nem csak a részek kaotikus halmaza, mert a helyükre került elemek összessége rendet hoz létre, és minden rendszerben az elemek teljesítőképessége multiplikálódik.
Azért az egy százalékkal dolgozunk, mert kapcsolgatunk, egyszerre egyetlen jelet akarunk befogadni, pedig ezzel csak korlátozzuk a képességünket, hogy megszámlálhatatlan ingert dolgozunk fel egyszerre. Ugyanis a partizánjaink engedelmesek, ha egyáltalán észre vesszük őket - agyunk folyamatosan kezel (uhh, képzavar...) jelenlegi műszerekkel mérhetetlenül nagy ingerhalmazt, meghaladunk minden gépet és technikai berendezést. Ha tudatosítjuk ezt a szüntelen munkát, akkor irányítani is tudjuk! Meglátjuk az összefüggéseket, könnyedén tanulunk, mert minden új információt számtalan szállal kötünk korábbi ismeretinkhez.
Épp most is befogadunk minden érkező jelet, mindezt úgy tehetjük tudatossá, ha egyszerűen tudomást veszünk róla. Azért "kerülheti el" bármi is a figyelmünket, mert a folyamatos, mindenirányú terjeszkedés, az univerzum tágulása helyett csak egyirányú túlburjánzásról akarunk tudomást venni. Kapálózhatunk az áramlat ellen, vagy hagyhatjuk, hogy elsodorjon, de naná, hogy uralni a legjobb. Ismerni a képességeit és hasznosítani, hogy megfeleljen a funkciójának. Agyunk funkciója a folyamatos vétel és a jelek összeszerkesztése; fél- vagy teljes gőzzel is ez az egyetlen, amire képes. Ha a helyére tettük a vevőkészülékünket, akkor csodákra vagyunk képesek, mert minden rendszerben az elemek teljesítőképessége Multiplikálódik! Egyszerre megy a szex és a főzés...
À bientôt!
Óhh, karácsony! Lubickolok a kulináris örömökben, a szentesti hal idén fokhagymás-mandarinos páccal készült és laza csúcsdíszként illesztettem hozzá egy gesztenyés-sütőtökös desszertet. Készen vannak a gasztroajándékok is, és két kóstolás között a főzőcsatornáról abszorbálom az új ízeket. Gordontól az arcomra sül a mosoly...
Csak széljegyzetként említem, hogy mutató- és bemutatóujjakat kérem összekulcsolni - Abu Dhabiba jelentkeztem egyetemre. Shukran mindenkinek, aki segített!
Az eredeti mondandóm mára az, hogy nem a nyúl teszi el a nagymamát... láb alól. Ne cseréljük fel az okot az okozattal, mindent egyszerűen annak lássunk, ami. A szék az szék, a gyilkosság az gyilkosság; tetszőlegesen tölthetjük meg mögöttes tartalommal, de ettől még a lényege nem változik. Ha az alattomos miértekre keressük a választ, akkor a lényeg körül szaglásszunk!
Ráció és emóció elválaszthatatlan párosából a szentimentálisabbak az utóbbit preferálják, míg a logikusabbak az előbbivel szimpatizálnak. Pedig csak a döntéshozatal más-más fázisairól van szó. Az ok racionális és az okozat emocionális, hiszen minden rendszert egy logikus váz működtet, majd az érzelmi visszajelzés biztosítja a folyamatos funkciót. Tehát tetszik vagy sem, választásaink mind ésszerűek, saját akaratunkból döntünk, melyre érzésekkel reagálunk, megvizsgálva hogy erre megyünk-e továbbra is.
Az ész az akció, az érzelem a reakció.
Nem különb egyik sem a másiknál, mint ahogy fahéj és szerecsendió közt sem lehet objektív rangsor, mindkettő egyszerűen olyan, amilyen. Csodálatos! Az önsajnálati ötperceket váltsák fel önvizsgálati összeröffenések, mert a tüneti kezelés bámulatos módon csak a tüneteket tünteti el. Ha érteni szeretnénk magunkat és a világunkat, akkor keressük meg a ráció rendjét az emóció forgatagában, a puszta nézőpontváltástól más színben tűnnek fel már a visszajelzéseink.
"A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran." Mindenki teszi a dolgát, megtalálja a maga helyét a rendszerben, mert így működőképes a rész és az egész is. A nagy ünnepi családlátogatásokat fűszerező veszekedések és évről évre felmelegített sérelmek egyszer és mindenkorra megoldhatók, ha az okot megismerjük és nem az okozatot hibáztatjuk. A legeredménytelenebb menekülőút saját magunkon kívülre helyezni az indítékot, mintha csak néznénk, ahogy mások esznek és csodálkozunk, ha éhen halunk. Amit megtettem, azt én tettem meg, én akartam, és ha rosszul érzem magam tőle, akkor az csak annyit jelent, hogy többé nem így cselekszem. Vállalom a felelősséget minden gondolatomért, így nem fogok egy nap arra ébredni, hogy azt sem tudom, hogy jutottam ide.
Nem kötelező érzelmi hullámzások nélkül élni, de a lehetőség megvan rá. A folyamatos boldogság választható. Lehet ragaszkodni a rendszeres kiborulásokhoz, és a 'szenvedés nélkül örülni sem lehet' szemlélethez, de akkor nem fair a mélypontokon "én nem ezt érdemlem" kiáltásokkal öklöt rázni! Csak vegyük észre, hogy rendezői és nem nézői vagyunk az életünknek, olyanná formáljuk filmünk minden egyes pillanatát, amilyenné csak szeretnénk, az összes elképzelésünkhöz készen állnak a kellékek.
Akinek van füle, hallja, mikor csendül fel értelem vagy érzelem tétele a Nagy Szimfóniában. Akinek van szeme, látja, hogy kreatív vagy reaktív módon érdemesebb-e élni. A szabad akarat csodája, hogy bármelyiket választhatjuk, szenvedés és boldogság nem több, mint egy-egy alapanyag és mindig mi esszük meg, amit főzünk.
A bientot!
U.i.: Aki tudja, miért zöldeskék lett a bejegyzés címe, az versenyben marad az Amerika következő topmodellje címért!
Olyan érzésekkel találkoztam ma, amelyeket már rég elfelejtettem. Egyszerűen boldog voltam. Biztonságban éreztem magam, hogy minden úgy van rendjén, ahogy van. Megrendítő volt!
Nem léteznek szabályok. A társadalmi nyomás teremti meg a hegyen leguruló hógolyót, ami csak egyre nagyobb lesz, míg nem magába temeti Tomot és Jerryt. Ugyanis a szabály egy illogikus rendszer. Megdönthető. Ha záros határidőn belül meghalnék, mindenki mindent elnézne nekem. Nem kell dolgoznom, elvárásoknak megfelelnem, bizonyítanom bármit is. Csak azt hallgatnám mindenkitöl, hogy legyek boldog és élvezzem azt a kicsi időt úgy, ahogyan csak szeretném. Nos, van egy rossz hírem: mind záros határidőn belül meghalunk!
Azt hiszem, ez felmentő körülmény minden társadalmi nyomás alól, Hannah és Barbera ezt akarják üzenni. A hógolyó nem ártalmas, nem halálos, még csak nem is létezik valójában. Mi találtuk ki. Miért cselekednek emberek milliói olyan dolgokat, melyek nem teszik boldoggá őket? Valaki majd egyszer megjutalmaz, ha minden házi feladatomat pontosan elvégzem? Hasvakargatást kapok, ha bizonyítok valamit valakinek? Kinek? Kire várjak, hogy végre megmondja, hogy már letettem az asztalra, innentől engedélyezetten boldog lehetek?
Nem akarok átmeneti életet élni. 'Most még nem vagyok boldog, de ha már...' ohh igen, valószínű, hogy a naptári év egy mágikus pontján az egész addigi önsajnálat és értelmetlenség hirtelen elnyeri jutalmát és dicshimnnuszok közepette végre megkapom a boldog-engedélyem. Ezt a gyönyörteli 24 órát nevezik bolondok napjának. Csak mindig elfelejtem melyik évszakra is esik...
Reductio ad absurdum. Touché! A szabályok illogikusak, és a bonyolult ám szimmetrikus felépítésű emberi SZERVEZet, tiltakozik a rendetlenség ellen. A Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten közelről csak néhány paca. Ha csak néhány színes foltot látunk egymás mellett az mi a búbánattól lenne művészet? Nesze neked absztrakt! Minden pont, folt, paca és maszlag megtalálja a maga közönségét, akik rendszert látnak az összevisszaságban. Mert tiltakozunk az értelmetlen ellen.
Az igazság egy misztérium, csak beavatásként már nem kell az erdőben éjszakáznunk, puszta tettekkel is bizonyíthatjuk a bátorságunkat. A gordiuszi csomót nem lehet kibogozni, ez a lényege; az illogikus dolgokban nem lehet értelmet találni, a szabályok önmagukért léteznek, hogy segítsenek felismerni a gubancot.
Ha rálátunk a csomóra és megkérdezzük, hogy megszeghetjük-e a szabályt, ne csodálkozzunk, ha nemleges választ kapunk. Kérdezgethetjük a végtelenségig, hogy 'nem érdemlék én (én, egy ilyen becsületes, tisztességes, szorgalmas... ember) boldogságot', mert amíg ez kérdés, addig bizony nem érdemeltük ki. Minden pillanatban boldogok vagyunk, csak annyira nézzük, hogy nem látjuk. Ahelyett, hogy hátrébb lépnénk és rácsodálkoznánk! Valószínűleg nem Alexandros volt az első, aki rájött, hogy akár el is vághatnánk a csomót. Mégis ő tette meg. Akik korlátok helyett csak lehetőségeket látnak, azok beléptek a boldogság előszobájába. De tovább kell lépdelni, hogy izgalmasabb helyiségekbe is bejussunk!
Számomra ma volt karácsony! Értelem és érzelem harmonikus összjátéka, fantasztikus beszélgetés a lenyűgöző Viator étterem három fogása között. Ma megláttam, hogy boldog vagyok. Mindig találok valami aktuális félelmet, mintha csak kötelező lenne, de ma ez elszállt. Valószínűleg a sok íz kiszorította belőlem. Nincs olyan szabály, melynek meg kellene felenem. Senki nem tud elvárást állítani velem szemben, csak az nyomaszt, amit én nyomásnak akarok érzékelni. Sőt, a boldogságot is csak akkor látom meg, amikor hajlandó vagyok meglátni.
Legszívesebben magamhoz ölelném az élet rendszerét, mint lábujjközök a zokniszöszt. Mert ha rálátásunk van a rendre, a hálóra vagy a csomóra, akkor vesszük észre, hogy nem problémával állunk szemben, hanem egyszerű jelenséggel. Semmi félelmetes nincs az életben, ettől olyan gyönyörű. Az ismeretlentől félünk, és csak az lehet ismeretlen, amire nem merünk rálátni. Oh, logosz és pátosz távolságait legközelebb mesélem el, mert kifogyott a billenytűzetem. Legyen annyi elég, hogy boldog vagyok. Már látom!
À bientôt!
Kedves Mikulás!
Nagyon jó voltam az idén! Köszönöm a finomságokat, amiket ma a csizmámban találtam, én egy tiramisuval járultam hozzá az ünnephez, amit nem szívesen kanalaznék bele egy cipőbe. Kontrollcsoportként ettem pár napja egy olasz chef készítményéből is, nagy szerencse, mert a netes receptek alapján befürödtem volna! A sajtkrémet és a tejszínt tartalékolom sajttortához, csak tojást és mascarponét használok, ha tiramisunak akarom nevezni az édességemet!
Most még ráérek pánikolni, hogy mit is adjak karácsonyra, egyelőre a szemöldök fel- és összehúzó állapotban vagyok. A hülye ajándékok majd csak húsz évnyi barátság után jönnek, amikor minden hasznosat kimerítettünk az évi 4-5-6-20 ünnepnapon. Mégis a haszontalanságokból tudom a legjobb ötleteket meríteni. Személyes kedvenc a Family Guy Monopoly, a Brian figurát örökre lestoppolnám magamnak. Mániákkusságba dönthetem a népeket a háromdimenziós útvesztővel. A hab a tortán a lapozható ágynemű és a cukorkát kakiló Mikulás. De egyszerűen kezelhető az is, ha valaki semmi ajándékot sem kér.
Én mit kérek karácsonyra? ... ... Világbékét! Jaj, pályát tévesztettem, nem a Miss Universe versenyen vagyok. Na jó, csak húzom az időt, mert nem tudom, mit kérek. Kiállításnyi mennyiségű bögrém és nem használt konyhai berendezésem van, a karácsonyi vásár ominózus darabjai is évről évre felbukkannak az otthonomban, szakácskönyvekből tavaszi örömtüzet rakhatnék, és lassan belépőt szedek a cserepes növény botanikus kertembe. Mit akarok? Élményt, azt hiszem. Elég a tárgyakból, idén valami emléket kapnék szívesen a Jézuskától (bocs, Mikulás, hogy a konkurenciát emlegetem).
Semmi tárgyat nem vihetek magammal, egyszer majd csak a fejemben élő dolgok maradnak meg nekem, minden mást az unokákra hagyok. Vagy a kutyámra. A gyűjtögető életmódot nem tárgyakra kéne alkalmaznom, mert azokat megunom, kinövöm, tönkre teszem, elhagyom, továbbajándékozom. Mikulás, idén fókuszáljunk a tartós élményekre, tegyük ünneppé az ünnepet! Így talán én sem rágom az agyam, hogy milyen jópofaságot találhatnék ki.
Minden évben újat húztam Pánnal, Zeusz teriomorf tejtestvérével, aki a Kronosz elleni háborúban támogatta az öccsét, kiáltásával ráijesztett Kronosz seregére, akik el is vesztették a csatát. Ennek a hirtelen jött félelemnek emléke a pánik szó, ami engem december 21-dike táján szokott megkörnyékezni, amikor még semmi ötletem sincs, minek örülnének a szeretteim. Nem jó érzés ráfanyalodni a bögrére!
Idén emlékezetes ötletekben gondolkozom, nem lövöm le a poént (bár szerintem, te már tudod, Télapó, Jézuska, vagy akárki kapja meg az üzenetet). This is my grown-up christmas list. Nem kell költeni csomagolópapírra, élményre fel!
À bientôt!
Belepillantottam az új tévés vetélkedőbe, amely egy cseles fogással él: érzelmileg megzsarolja a játékost. Eddig csak az éterben úszott a várva várt nyeremény, azonban most a kezükben tarthatják az életüket megváltoztató álomösszeget, látják materializálódni a szebb jövőt, egy szóval: beleszeretnek.
Mámoros ködben úszva tekintetük elhomályosul, csuklón virít az aranyóra, fenék az új kocsi bőrülésébe simul, haj lobog, horizonton idilli naplemente... és ekkor hirtelen elveszik tőlük a pénzt. Nem az egészet, csak mondjuk a felét... Mintha a karukat tépnék ki, pedig egy fillér nélkül sétáltak be a stúdióba és nincs vesztenivalójuk, de a fikció már rájuk telepedett. Mi a reakció a veszteségre? Az öt fázis.
Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Minden veszteségünknél, legyen az halál vagy game over, lejátszódik bennünk a folyamat. A fázisok cserélődhetnek, váltakozhatnak, ismétlődhetnek, lehetnek észrevétlenül rövidek, de mind az öt megjelenik. Annyira gyakran birkózunk meg a csodaötössel, hogy fel sem tűnik, mi mindent élünk meg veszteségként...
Megszerettem, a magaménak ismertem el, az egom még birtokolta is; most hogy nem tudom érzékelni, mintha én is kevesebb lennék. Egyetlen dologról árulkodik, ha bármit veszteségként fogunk fel: nem vagyunk jó kapcsolatban saját magunkkal. Nem érezzük a kapcsolatot a mindenséggel, melyet nevezhetünk Istennek vagy önnön valónknak, én az utóbbiként emlegetem. Ha nem kapcsolódunk, akkor különálló részecskéknek érezzük magunkat, így könnyen elfelejthetjük azt a bonyolult és hatalmas rendszert, melynek teljes jogú tagjai vagyunk. Szervesen kapcsolódnak a részek egymáshoz, attól függetlenül, hogy ennek tudatában vagyunk-e vagy sem, tehát a homokszemben is meg kell látnunk a sivatagot, mert a sivatag önmagában nem létező fogalom, csak homokszemek halmazaként létezhet.
Az öt fázis megtapasztalása csak árulkodó jel, ahogyan minden betegség is csak tünete a valódi problémának. Elveszettnek érzünk valamit: "neeeee, ez nem lehet igaz, ezt nem hiszem el", "a p....ba, a k..va életbe", "ez nem velem történik, ez csak egy rossz álom, vicceltek", "miért pont velem történik ilyesmi, kinek ártottam én?", "az élet megy tovább, ami nem öl meg, az erősebbé tesz, a hibáiból tanul az ember". Ismerős?
Mindenki a saját valóságát éli, így számomra amit én hiszek, az az igaz. Tudom, hogy jobb jól érezni magam és átérezni a harmóniát. Ha a világban lenne bármi rossz, kegyetlen, nyomorúságos, igazságtalan, tökéletlen, akkor nem lenne érdemes élni. Komolyan mondom! Ezek csak nézőpontok, szemléletek, magánvélemények, melyek mögött van egy olyan általános igazság, melyet a fizika Nagy Egyesített Elmélet (GUT = Grand Unified Theory) néven keres, melyet a hívők istenükként tisztelnek, melyet az ateisták teljesen figyelmen kívül hagynak.
Nincs veszteség. Nincs halál. Nincs kár. Nincs nincs. A hiány nem létező állapot, csak szűk látókör. Energia nem vész el, csak átalakul. A fekete lyuk nem az anyag hiánya, hanem a legsűrűbb anyag. Az öt (!) érzékünk látóköre elég szűk, melyet részben tágítunk egy hatodikkal, de az EGY-ség érzékeléséhez más is kell. Ez persze megfogalmazhatatlan, mint a Tao; a körülírása, szavakkal kifejezése mindig hiányos lesz, mert szavak felett álló többletről próbálunk makogni. Nem tudunk elveszíteni semmit, mert semmi sem a miénk, mert nem hierarchikus alá-fölérendeltségi viszonyban állunk, hanem egyenlőek vagyunk. Egy vagyunk. Így ha nem érzékelünk valamit, attól még az létező dolog, csak új formában.
Az öt fázis közül általában a düh a leglátványosabb (persze érzékenyebbek a depressziót preferálják), ha egy megjelenik, kis kutakodással megtalálhatjuk körülötte a másik négy fázist is, és kezdhetünk gyanakodni, hogy nincs rend. Nem a maga valójában látjuk a világot. Sírva nézünk az elúszó pénzünk után, melyet remekül használhattunk volna szemellenzőnek, nélküle viszont a Nap a szemünkbe süt. Mert világosságot akar gyújtani az agyunkban!
À bientôt!
Tagadhatatlanul jön a karácsony! Persze nehéz nem észrevenni a több tonnányi égőt és zenélő-táncoló figurát, amik mágikus módon már november közepén szétszóródtak a városokban. Megszaporodnak a csokoládé (és minden egyéb étel) megjelenési formái, a kakaóbab leggyakrabban Mikulássá és az ő segédeivé alakul át. Hogyan is?
A kakaófélék magját, a kakaóbabot érlelik, pörkölik, a héja nélkül addig őrlik, amíg magas zsírtartalma miatt összeáll, ez a kakaómassza. A masszából sajtolják a kakaóvajat, a maradékból kakaópor lesz, azaz zsírosabb és szárazabb alkotóelemek. Ezek arányától függ aztán a csokoládé minősége.
Az átlag figura, bármennyire is csábító az alufólia-rucija, étbevonóból (rosszabb esetben tejbevonóból) készül, amely magas zsírtartalmú, ezért hagy kellemetlen érzetet a szájpadláson és annyi kakaó szárazanyagot látott, mint amennyi havat a dél-afrikaiak: egy keveset mutatóban. A kakaóvajat is általában növényi zsírokkal pótolják. Nem szabad bedőlni a lappföldi ajándékzsonglőrnek, nem minden replikáját adná ő maga sem jó szívvel a gyerekeknek. A kakaóvaj hallatán még ne aléljunk el, ha a bevonó szót ki tudjuk olvasni a talpán, akkor az az illető két dologra jó: kisebbeknek szigorúan kívülről nézni, nagyobbaknak príma kísérleti alany a 'hogy törik össze, ha rávágok ököllel' játékhoz. Minden egyéb felhasználási mód csak ront az élvezeti értékén.
Én márciusban kegyelemből összeolvasztom valamilyen süteménybe, mert már jönnek a nyuszi-figurák, de azért meg kell segítenem 75-80%-os kakaótartalmú csokival is, viszont a vaj egy részét kihagyhatom. Ezt a bejegyzést ráhangolódásképp egy csésze forró csokoládéval a kezemben írom, amit megtámogattam egy tetemes adag fahéjjal és egy lehelletnyi sáfránnyal. Remélem, érzitek, mert isteni!
Aki jót akar tenni a szeretteivel, az ezúttal nem dől be a külcsínnek, mert hálásabb a belbecs alapján választani. Ugyanis a kakaónövény nemzetségneve Theobroma, ami 'istenek eledelét' jelenti, nem illik 70% alá adni! Ezen felül minden kreatívkodás ajánlott!
À bientôt!
Ma rövid leszek. Hosszú ideig menekültem egy félelmetesnek hitt dolog elől. Tudtam, mit teszek, és sanda mosollyal nyugtáztam, hogy úgyis el fog jönni, csak még nem akarok vele szembenézni. De tegnap megéreztem, hogy menthetetlenül bekövetkezik. A tökéletes pillanat, amit terveztem itt van, minden részletében hibátlanul, most már nincs hova futni!
A fél-elem nem lehet egész-ség, újra a mérleghintát idézve: ha félünk, akkor kiültünk a hinta szélére és egy nagy súlyt raktunk a másik oldalra, hogy egyen-súlyban legyünk. Ha közelebbről is megismerjük a félelmünket, akkor az egyensúly felé araszolunk, míg a végén rájövünk, hogy saját magunktól féltünk. Reveláció, csinnadratta, harmónia.
Élveztem a hintázást, de mostanra elegem lett belőle. Új játék után nézek!
Mintha csak az Oscart venném át: köszönöm a magas barátomnak, a város összes teli kávézójának, a szőke barátomnak, a rettenetes hidegnek és a kis hugyhólyagomnak, hogy most itt lehetek. Itt, ahová tudtam, hogy egyszer el fogok érkezni. Az én aranyszobrom a megnyugvás és a megcáfolhatatlan bizonyosság, hogy alkotói vagyunk az életnek nevezett gyönyörűségnek! Ettől igazán nem kell félni!
À bientôt!
Három órát töltöttünk egy barátommal a da Vinci-kiállításon, ebből kettőt ültünk a földön vagy jobbra-balra sétáltunk felnagyított festmények előtt, bár a kiállítás a feltalálóra volt kihegyezve. Otthon felkutattam Leonardo egyik életrajzi könyvét: több ezer találmány, főleg mechanikai szerkezetek; örökös pedantériai; lehetséges homoszexualitás; a szellem végtelen tisztelete és csodálata; különcködés munkában és magánéletben, no meg számos festmény. Halála után fedezték fel munkássága rejtett értékeit, és bár anyagi biztonságban élt, megkérdőjelezem, hogy boldog volt. Állandó félelem gyötörte, hogy ötleteit ellopják, a dicsőséget szívesebben tartotta meg magának, és maximalizmusa miatt kevés művét fejezte be. A tervek viszont gombamód szaporodtak: ejtőernyő, úszógumi, csatorna- és öntözőrendszer, fegyverek, ágyúk, faltörő kosok, emelőszerkezetek csigával, boncolások alapján anatómiai vázlatok, tükörszoba, hajólékelő gép. A XV. század még nem készült fel minderre. Leonardo da Vinci időutazó volt.
Egy pillanatra tekintsünk el a lineáris idő feltevésétől. Inkább nevezzük az időt gömbnek, melynek végtelen sok pontja van. Mi a gömbben állunk egy helyben, és azért érzékeljük mozgónak az időt, mert a gömb forog. Ha mozdulatlanul állunk és egyetlen pontra nézünk mereven, körülöttünk pedig forog a gömb, akkor alakul ki a lineáris időszemlélet, egy csíknak, egymás utáni pillanatoknak érzékeljük az időt. A gömb találó példa, mert nincs vége. A háromdimenziós térszimmetriája miatt végtelen sok pontból áll, melyeket nem tudunk megkülönböztetni egymástól, ugyanis nincsenek pillanatok, csak egyetlen pillanat van. A most. A jelen pillanata. Múlt és jövő egy viszonyítási pont, csak a jelenben élünk, mert ha 'visszagondolunk', akkor az emléket a jelenben hívjuk elő. Azt tekintjük múltnak, amire emlékszünk, és amire nem akarunk emlékezni, azt jövőnek becézzük.
Az időt nevezik negyedik dimenziónak is, mely merőleges a három térdimenzióra, így a 3D gömb nem pontos szemléltetés, mégis ez áll hozzá legközelebb. Edwin Abbott Abbott írt egy allegórikus mesét, melyben az eggyel több dimenzióban létező lény isteni hatalommal rendelkezik a kevesebb dimenzót észlelőhöz képest. Azt mondtam, hogy a gömbben állunk és nem mozdulunk, de nem mondtam, hogy nem szabad mozognunk. Nem kötelező egy pontra nézni, mivel az összes pont valójában egy és ugyanaz, csak máshonnan nézünk rá. Ahonnan csak akarunk! Ami még jobb, azt sem mondtam, hogy mekkorák vagyunk. Az időt ugyanis akkor tudjuk megérteni, ha mi magunk válunk a gömbbé. Az egyetlen pillanattá, mely az összeset magában hordozza. Elválaszthatatlanul folynak egybe az események a gömbben, és ha kiterjesztjük magunkat, rájövünk, hogy az időutazás nem más, mint emlékezés saját magunkra.
Előérzetnek és déjà vu-nek hívjuk, ha ráeszmélünk arra, hogy bejárásunk van a most által a 'jövőbe' vagy a 'múltba'. Össze tudjuk kapcsolni a háromdimenziós szemünk számára különálló pillanatokat. Mert az érzéseink és gondolataink sokkal több dimenziót foglalnak magukba. A dimētior, 'kimér' szóból származó dimenzió a méretünknek, a kiterjedésünknek ad valamilyen keretet, a gondolat pedig nem más, mint a mindent felépítő energia tiszta formája. Határtalan. Kiterjedéstelen. Az összes dimenzióban egyszerre létező, vagyis tér és idő nem akadály számára. Isteni hatalma van felettük, mint a gömbnek a négyzet felett Abbott Abbott történetében.
Leonardo da Vinci ezt tudta. Talán ezen mosolyog nemcsak Lisa, hanem számos más alak is, és ezért mutogatnak felfelé, mert rájöttek. Azért is nem valósultak meg tervei, mert technikailag még kivitelezhetetlenek voltak, ám ez Leonardot nem zavarta. Mindent 'könnyűnek' és 'egyszerűnek' nevezett, amit csak papírra vetett, mert bár nem az ő korában, de minden találmánya megszülethetett. A repülő és a tengeralattjáró már akkor is léteztek, mikor még fel sem fedezték Amerikát, mert da Vinci emlékezett rájuk, és lejegyezte emlékeztetőül mindenki számára.
Nem csak úgy utazunk az időben, mint Marty McFly, vagy az 1928-as Chaplin-felvétel 'mobiltelefonosa' (aki a kamera előtt elsétálva a füléhez tartja a kezét és beszél). A géniuszok rájöttek, hogy nem feltalálók vagyunk, hanem emlékezők. "Semmi nincs új dolog a nap alatt", heuréka csak annyit jelent: MEGTALÁLTAM!
À bientôt!
Absztinens, nemdohányzó, szemivegetáriánus vagyok, igyekszem rendszeresen mozogni. A várható élettartamom 213 év. Persze csak, ha nem stresszelek rá...
Néhány hónap alatt változtattam radikálisan az életstílusomon. Soha sem voltam egy szeszkazán, de ma már a rumosmeggyet sem eszem meg. Viszont nagy húsimádó voltam és fóbiásan féltem a zöldségektől. Nem viccelek, óvodai örökség... Még mindig szaporábban veszem a levegőt a 'soha többé nem...' kezdetű ráeszmélések hatására. Nem esett nehezemre, hogy soha nem ettem Ronald McDonald hamburgeréből vagy hogy egy slukkot sem szívtam, Amszterdamban meg pláne nem. De már a Wellington bélszínt sem próbálhatom ki?
Nem hordozom körbe a véres kardot, csak akkor ér bármit a változás, ha tudjuk, hogy miért tesszük. Ha egy éve mondja nekem valaki, hogy legyek vegetariánus, meglocsolom egy kis tejszínes szósszal és elfogyasztom! Aztán elkezdtem belegondolni, hogy mi mindenből építettem fel eddig saját magam. Nem vallási, de még csak nem is egészségügyi okok vezéreltek. Szép gondolat, hogy a tehén az anyánk, mert megisszuk a tejét, és elgondolkodtató, hogy a disznó tisztátalan állat, de számomra messze nem ultima ratio.
Nem igazán a miért, inkább a hogyan a problémám. Az állattartási körülmények, az antibiotikumok és hormonok, és az a viselkedés és gondolkodás, mely nem tiszteli az életet és a halált. Az indiánok imával kértek bocsánatot az elejtett álattól, és továbbsegítették a lelkét, hogy ne vigye magával az erőszak emlékét. Imádkozzunk a bontott csirkéhez? Nos, bőven elég lenne, ha az erőszakos tömegtermelés helyett sripituálisan törődő emberek szeletelnék és csomagolnák a húst. Számít, hogy az esti tévéműsorra gondol, vagy kapcsolatba lép az állat szellemével.
Mivel gyakorlatilag halál nem létezik, a bűn fogalma pedig épp annyira önkényes találmány, mint a vallás, nem az állatok megölése a szívfájdalmam. A kínzás a probléma! Nem akarom az étkezést, önmagam táplálását és felépítését az öncélú gyilkolással összekeverni. Mindenkinek kell egy utópia, az enyémben megköszönjük az ételünknek, hogy a részünkké válik.
Szemivegetarianus. Vagyis halat és tengeri herkentyűket eszem. Mondhatnám, hogy a törzsfeljődésben alacsonyabb rendű állatokként kevésbé okozunk bennük kárt, így a ránk visszaható erők is gyengébbek. De sokkal prosztóbb okom van: szeretem megenni őket. Finomak! Nem érem be a tejtermék-tojás fogyasztós lakto-ovo-vegetarianizmussal. Szökőévente húst is eszem.
Én döntöttem úgy, hogy lesz az életemben egy pár 'soha', senki sem kötelez a betartásukra. Nem dogmatikus rendszerben élek, amit meg akarok tenni, úgyis megteszem, a lényeg a döntés. Döntöttem és ameddig érvényesnek gondolom, addig ki is tarok mellette, azaz újra és újra ugyanúgy döntök, ettől változom. Egyszer megkóstolom a Wellington bélszínt. Miután megköszönöm, hogy miattam sült át félig.
À bientôt!
Még a hazafelé úton összetörtem egy üveg mézet, otthon a hősiesen megmentett, szilánkoktól átszűrt maradéknak kerestem egy ipari mennyiségű mézet megkívánó mézeskalács receptet. Jó barátom, a sok o-betűs keresőprogram segített, ám a rámzúduló információ-cunamiban egy kicsit elkalandoztam. Néhány szösszenetet hadd osszak meg, csak hogy lássuk, mivel etetik a népet!
A repcemézről, mellyel épségben hazaértem, terjesztik előszeretettel, hogy enyhén lúgosító hatású, amit a tetemes mennyiségű fruktóz-tartalom miatt erősen kétlek, de az igaz, hogy a mézek közül legkevésbé savasító. Elszabadult bennem a gasztro-superman, gondoltam megmentem a lúgosítási divathullámban fuldoklókat, és kihúzom a dugót az ionizált vízzel teli kádból.
Az emésztőrendszeren áthaladó ételek kémhatása folyton változik, a testnedvek különböző pH-értékeinek köszönhetően. Ez visszahat a szervezetre is, az egyensúly fenntartása érdekében módosítja a saját értékeit, melyek csak túlzott fogyasztáskor tolódhatnak el.
A nyál 6,5-7,5; a gyomornedv 1,0-3,0; a hasnyál 8,8; a bélnedv 7,7; a vér 7,35-7,45; a vizelet 5,5-7,0; a magzatvíz 8,4; a bőr 5,5-6,0-ás pH-jú (1,0-6,9 savas, 7 semleges, 7,1-14 lúgos kémhatás). A külső védőrenszerünk savas, a belső inkább lúgos. Míg az ételek lassú bomlásuk miatt végighaladnak az egész szervezeten, addig a folyadék (a lúgosító ásványvíz, vagy bármilyen csodával átalakított csapvíz) a gyomor erősen savas környezetében azonnal semlegesítődik, az emésztés további szakaszában nem befolyásolja az értékeket.
Az ételek savasító vagy lúgosító hatásáról heves vita folyik, az bizonyos, hogy az számít, hogy a szervezetünkben milyen reakciókat indít be, így a savas meggy lehet lúgosító hatású.
A vanília univerzális varázsszó. A sampon-fagylalt-gyógyszer spektrum távolról sem fedi a felhasználási mániát. Addig nincs is nagy gond, amíg nem nyúlunk a vanillin-cukor után, melyet tévesen hívnak vaníliás cukornak, ugyanis annyi köze van a vaníliához, mint Victor Hugonak a Hugo Bosshoz. Az ízek kémiai vegyületek, laboratóriumban előallíthatók, a vaníliatermésben is található vanillin nevű ízanyagot az eugenol nevű illóolajból szintetizálják az ipar számára. A vanillin, önmagában R22 (lenyelve ártalmas), R36 (szembe kerülve irritáló) és S24/25 (szembe és bőrre ne kerüljön). Az íze pedig meg sem közelíti a kis száraz toktermés összetett, elragadó zamatát. Viszont a bourbon vaníliás cukrot aranyáron mérik, megéri a vaníliarúd, mert azt a tejberizsünkből kihalászva még átdobhatjuk a kristálycukorba.
Az ételízesítő/leveskocka mindenhez való használatától viszont sikítófrászt kapok. Kétlem, hogy minden levest, egytálételt, vagy tésztát egyöntetűen csirkeízűvé kéne tenni. Friss vagy szárított fűszerek egyedi és változatos kombinációja nálam a befutó, ízfokozó és jellegtelenség kizárva.
Félve terjesztem ki ezt a kijelentést minden porra, szószra, öntetre, keverékre, amit készen vagy félkészen veszünk. Számít, hogy miből építed fel saját magad, és bármilyen meglepő, a puding és a fagylalt csak tej, tejszín, tojás és ízesítők, az öntet még ennél is primitívebb, és a gyümölcsjoghurt csak akkor lát gyümölcsöt, ha mi tesszük bele. Időigényes, meg fárasztó, de aki szívesen szán erre energiát, annak nagyon hálás étrendje lesz!
Már csak széljegyzetként említem, hogy a tészta főzővizébe értelmetlen olajat rakni, mert a kisebb fajsúlya miatt úszik a víz tetején, hideg vízzel se öblítsük le, mert csak kihűl. Ha nagyon akarjuk, szűrés után locsolhatunk rá olivaolajat, vagy rögtön vegyíthetjük a szósszal, de az alapos átkeverés bőven elég az összeragadás ellen.
Vérszemet kaptam, gyűjtök még boncolandó témákat és visszatérek!
À bientôt!
Kezdtem szétcsúszni. A legvészesebb eset, amikor már a főzés sem megy. Nyolc éves korom óta rendszeresen főzök magamnak, másként éhen halnék, amilyen válogatós vagyok. Ma sikeresen fél hat óta nem tudok aludni, türelmesen, nagy odafigyeléssel készítettem tamagoyakit, ami egy rántottatekercsnek felel meg, én tölteni is szoktam, ma a tejfölös-kapros-fokhagymás szószra voksoltam. Gyakorlatilag háromnegyed óra alatt sütöttem egy flancos rántottát, de az hibátlan lett. Helyre állt az egyensúly, a Nap is felkelt.
Közben az akaratról elmélkedtem. Minél jobban igyekszik az ember, annál nehézkesebb. Addig erőlteti, míg belátja, hogy így nem mehet tovább. Libikókán ülünk, ha nincs egyensúly, a földön kuksolunk vagy a levegőben kalimpálunk. Ki ül a másik oldalon? Vágyunk tárgya. Minél messzebb helyezzük magunktól, annál instabilabb a rendszer, a levegőben lebegni jó lehet, de nem egy életbiztosítás, mert ha az akarat elszáll, seggre esünk.
Hogy lehetünk tökéletes egyensúlyban? A mérleghinta egyetlen megingathatatlan pontja a közepe, így affelé kell közelíteni mindkét oldalt. Egyre közelebb és közelebb képzelni magunkat a vágyunkhoz. A tökéletes egyensúly pedig létrejön, ha egynek látjuk magunkat az akaratunkkal, az arany középúton megvalósítjuk. Ezzel nem rontjuk el a játékot? Nem véletlenül találtuk fel a mérleghintát. A hasonlat működne mérleggel is, de a hinta adja hozzá a szórakozást. Így nem olyan kimért.
A játék mi magunk vagyunk, mi vagyunk a mérleghinta. Az emberi test kitartott két karjával valóban hasonlít rá. Teremtő és teremtmény, játékos és játék, tehát ha középre állunk a libikókán, akkor vagyunk önmagunk(ban). Ha hiányzik a hintázás, csak kisétálunk a "szélünkre", elbizonytalanodunk egy kicsit és már mehet is a móka. A végét ismerjük, visszatérés önmagunkhoz, újra balansz, tapsvihar.
Már megvalósultnak tudni a vágyainkat csak a lineáris idő függvényében értelmetlen. A lineáris idő pedig csak illúzió. Tehát a vágyunkat beteljesületlennek hinni is csak képzelgés, nézőpont kérdése. Ha a mérleghinta közepéről szemlélődünk, láthatjuk, hogy minél jobban távolodunk az egyensúlytól, annál messzebb érezzük magunkat az akaratunktól és bárhogy kapálózunk, csak le-fel billegünk. Ha már eléggé elszédültünk, váltsunk nézőpontot, találjuk meg a középpontot! Innen mérlegelhetjük a dolgokat teljes valójukban.
À bientôt!
Ébredezés sajttortával. Tegnap volt szerencsém a túlértékelt négybetűs egyetemünkön meghallgatni egy kombinatorikai verselemzést, melynek az egyetlen pozitívuma az, hogy franciául volt. Értem a holisztikus szemléletet, mellyel összekapcsoljuk a természettudományokat és a művészetet, egészen zseniálisnak tartanám, hogy a matematikus ugyanúgy tudja számokra lebontani az időjárást, mint a költeményt, de rettttentően felháborít a fél munka. Olyan, mint kívülről nézni egy múzeumot. El sem jutottunk az érdekes részhez.
Ha öncélúan képleteket alkalmazunk művészetre, az megöli a mű lelkét, míg felfedezni egy új aspektusból a mondanivalóját, csak még nagyobb magasságokba emelné. Megtudhattam, hogy hány faktoriálisnyi variációja lehetne két Weöres Sándor versnek, ha a szavakat az összes lehetséges alakban cserélgetnénk. Miért? Miért azt a tizenkét verziót választotta a költő? A választott lehetőségekben mik az összefüggések, mit üzenne ezzel, van-e ismétlődés, vagy egy matematikai minta a versszakok között, tudatosan szerkesztette-e vagy véletlenszerűen, kifejezhető-e számokban a gondolatmenete? ? ? ? ? ? Nagyon felhúztam magam! Sajttortát kaptunk sajt nélkül.
Az elméleti tudás önmagában kétlábú zongora. Vagy egy, ezen még gondolkozom, melyik nyom többet a latban. Ugyanis alkalmazni is tudni kell. 'Az élet szép' szubjektív, és egyetemes kijelentés, mert mindenkinek más a szép, viszont a létezésben minden gondolkodás fel tudja fedezni a saját szépségét. Nevezhetjük szépnek a naplementét, a függőhíd teherbírását, az inak szakítószilárdságát, az aranymetszés természeti felbukkanásait vagy a madárcsicsergést. Sőt, minden jelenséget lehet elemezni az összes létező felfogásból, szemléletből, tudományos megközelítésből, de egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni a szépségét. Ha kombinatorikailag szép egy vers, az ugyanakkora csodálatot válthat ki, mint a szemantika összefüggések. Háromdimenzióban kell vizsgálódni, gömbként megfigyelni alanyunkat, különben elemzésünk csúfosan lapos lesz.
Örültem volna, ha egy katarzissal gazdagabban távozom az előadásról. Egy újabb példával arra, hogy minden összefügg mindennel, és a matematikai vizsgálódás csak aláhúzza a gondolkodás csodáját. De ez áthúzta.
À bientôt!
"Csak annyit KELL tennünk, hogy táplálékot veszünk fel, a felesleges anyagokat ürítjük, és elegendő oxigént lélegzünk be, hogy a sejtjeink életben maradjanak. Minden más opcionális!"
Sheldon Cooper barátom szájába ezeket a szavakat a The Big Bang Theory remek írói adták. A szabad akarat, bárhogy is próbáljuk korlátozni, valóban szabad. Nem a jó és rossz közötti választás szabadsága, mert ezek önkényes kategóriák. Ismételt tapsot Albertnek, minden relatív! Jó, rossz, szép, ronda, hasznos, haszontalan, erény és bűn nem létező fogalmak, emberi találmány, mely nemcsak kultúránként vagy kisebb csoportonként, hanem egyénenként változik.
Az egyetlen létező igazság minden személy saját igazsága, az, hogy mindenkinek más az igaz. Az 'általános', 'egyetemes' törvénynek, erkölcsnek, betartandónak kikiáltott gondolatok valódiak, léteznek, mert amíg van, aki olyannak akarja látni őket, addig olyanok is. Ez a szabadságunk, melyet mindenki magával hozott az életbe, megválaszthatjuk a saját igazunkat. Nem anarchiáról beszélek, mert az egyenlőségben az anarchia értelmetlen fogalom, nem kell senki "máson" uralkodnunk, a hierarchikus gondolkodás helyett kezdjünk megbarátkozni a szeretettel, önmagunk szeretetével, mert minden létező mi magunk vagyunk, "szeresd felebarátod, mint tenmagad", ha így jobban tetszik.
"az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk."
Szeretethiányos barátom ismerte az élet titkait, valóság minden, amit csak fel tudunk fogni. A hatalmas kert, amelyben élünk, a Föld flórájával és faunájával, sőt az illatok, a fények, a hangok és mi magunk, akik mindezt érzékeljük. Valóság a felhőkarcoló, a drogcsempészet, a szervkereskedelem, az ózonlyuk, az erőszak és a halál, mert mi magunk valósággá tesszük.
Mi az igazság? A döntés. Mi magunk döntünk úgy, hogy ezt fogadjuk el valóságnak, mindez a mi felelősségünk, és ha ismerjük az igazságot, akkor a felelősség nem teher, hanem maga a szabadság. A teremtés, az alkotás, az elme, a szeretet, az élet szabadsága. Újra és újra döntenünk kell, minden más opcionális.
À bientôt!
Az emberi elme olyan komplex, brilliáns és specifikus találmány, melyet egyetlen találó szóval lehet jellemezni: mindenható. A filozófia után néhány röpke ezredévvel a fizika is tényként kezeli, hogy a gondolat ereje létező és mérhető anyag. Amit csak el tudsz képzelni, az megvalósul. Miért is? Mert nem tudsz olyat elképzelni, ami nem létezik, ugyanis abban a pillanatban, hogy a gondolataidban jelen van, már meg is teremtetted. Tehát minden gondolatod mérhetően létező anyag, csak egy eltérő síkon manifesztálódott, mint amelyen hagyományosan érzékelünk. Az, hogy szemmel nem látod, és a kezeddel nem tudod megfogni, csak annyit jelent, hogy az agy nem a megszokott ingereket kapja a tárgyról/dologról/jelenségről. Nem az agy, mint szerv sűríti anyaggá a gondolati energiát, fordítva, az összesűrűsödött energiát érzékeli az agyunk, és mint minden szervnek, az agynak is van egy küszöb- és határértéke, mely alatt és felett nem képes érzékelni. Ahogyan nem halljuk az infra és ultrahangot sem, bár ettől ezek még léteznek. A gondolat egy olyan tartományban mozog, olyan rezgésszinten rezeg, mely az emberi öt érzékszerv kapacitásán túl van. Ezért van hatodik érzékünk.
Ez csak bevezető volt ahhoz a gondolathoz, miért is jó mindent legalább ketten csinálni. 'Az ember társas lény' mondás olyan mint az 'al dente'. Elcsépelték anélkül, hogy pontosan tudnák, mit is jelent. 'A fognak', 'a harapásnak' kifejezés nem csak tésztára vonatkozik, az olaszok rizs és zöldség készítésénél is betartják, de az elmélet bármely ételre vonatkozhat. El kell találni a középutat, a lehető legkisebb kárt okozva az ételben csak addig főzzük, amíg a nyers állapotát átlépi, onnantól a további beavatkozások csak rontják az értékét. Ebből az elméletből született a sous-vide technika ([szu vid] vákum alatt, nagy nyomáson, viszonylag alacsony hőmérsékleten főzés, mely csak a nyers állapot megszűnéséig tart).
Aurea mediocritas, az arany középutat kell meglelni. A lehető legtökéletesebb állapotot elérve, minden további beavatkozás csak roncsol. A harapható tészta nem nyers, a társas lény pedig nem irtózik fóbiásan a magánytól. A mondás valódi alapja az, hogy egyedül valami hiányzik. Ha olyan tökéletes képzelgők vagyunk, miért nem éljük az egész életet álmodozva? Nem kell semmi, hiszen elképzeljük magunknak, épp úgy, ahogyan mi akarjuk, és számunkra az ugyanolyan létező lesz! Igen ám, de a Földre születés különleges dolgot jelent: felejtést. Önfelejtést. Platon barátom már súrolta az anamnesis (visszaemlékezés) kérdését; elfeledtük, kik vagyunk valójában, mit is tudunk megtenni, ezért van szükségünk egymásra.
Egyetlen végtelen anyag, nevezzük bár Istennek, Felsőbb énnek, Tudatalatti-tudatfelettinek, Teremtőnek, Forrásnak, saját magából hozta létre A létezőt. Mindent, ami létezik. Saját maga különült részeire, a részek összessége adja csak ki az egészet, a csepp-tenger hasonlat találó, bár szintén túl sokszor hangzott már el. A különálló entitás, a csepp, egymagában is tenger, hordozza a tenger minden tulajdonságát, viszonyrendszertől függ csupán a megítélése, mert az ember cseppje, a baktérium tengere. Hatalmas tapsot kérek az ősz Albertnek, minden relatív! Tehát minden létező alapja ugyanaz az anyag, hogy a teremtőnket saját magunknál nagyobbnak képzeljük, az csak önkényes nézőpont. De ha a szó legszorosabb és legszebb értelmében egyek vagyunk, akkor minek kellenek "a többiek"?
Felejtés! Azért nem elég elképzelnünk az egész világot, mert a gondolatainkat automatikusan sajátunkként kezeljük, elfogadjuk, hogy egyek vagyunk vele. Ez már nem minden esetben igaz az emberekre. Hajlamosak vagyunk hierachikus sorrendet állítani, melyben mások alá vagy fölé helyezzük magunk. Nos, valóban nem vagyunk ugyanazok, de egyenlőek vagyunk, egy hatalmas gömb kölünböző pontjai, korlátlan lehetőségek sajátos variációja; ha egy számsor vagy fonémasor egyetlen elemét megváltoztatjuk, azzal egy a többitől teljesen eltérő sort alkottunk, így van ez az emberrel is. Ugyanazon építőkövek egyéni felhasználása nem teszi jobbá egyik vagy másik épületet, bármi is legyen a szubjektív megítélésünk. Azért kell a társaság, hogy erre rájöjjünk. Közösséget alkotunk, szerencsés esetben elfogadunk másokat velünk egyenlőnek, sőt egyanyagúnak, ezáltal az eddig behatárolt énünk kiszélesedik.
Ha csak a fejükben élünk, lekorlátozzuk saját magunkat, mert a szárnyaló képzelet csak az elkülönült identitásunkban szárnyal. Ha megnyílunk, és minden entitást elfogadunk, a határaink eltűnnek, mert az összes tettet "én teszem meg". Ha pedig együtt szárnyal a képzeletünk, együtt teremtünk, akkor vagyunk önmagunk: a Határtalan, a Végtelen, a Forrás, a Mindeható, Isten!
À bientôt!
A muffinos gyilkost elkaptuk, a maradék szilvából isteni lekvár lett, a szikkadt kenyércsücsök a kezeim között panko morzsává aprítódott, a sütőtök nomen est omen citromfüves vajjal sül, a narancshéj szárad, a búza csírázik, s a kis halacska ikrát ürít kacéran.
Sűrű ez a hét. Revelációk záporoznak, azt sem tudom, hova kapjak. Egy barátommal kedvenc játékunk a 'Van még kérdésed?'. (Minimum két ember kell hozzá, legközelebb erről mesélek hosszabban.) Ha meg akarunk fejteni egy zavaró dolgot, eddig megoldatlan problémát, akkor nem hagyjuk ott, amíg érzünk valami űrt a megoldásban. Azaz kérdezünk még. Addig, amíg még van kérdésünk. Miért? Mert amíg kérdezünk, addig tudjuk a választ.
Kifejtem: arra tudok csak rákérdezni, amiről van gondolatom. Az is lehet gondolat, hogy nem tudok róla semmit. Információt és információhiányt csak egy előjel különböztet meg, minden más tulajdonságukban egyeznek. Azaz amiről van gondolatom, az már a valóságom része, gyakorlatilag megteremtettem azáltal, hogy a fejemben helyet adtam a létezésének. Addig van kérdésem, amíg az előjelet pozitívnak nem érzékelem.
Tudom, hogy birtokomban van az információ, hiszen gondolok rá, csak valamiért elhiszem, hogy itt és most nem tudok hozzáférni. A kezemben van egy kulcs nélküli széf. Végtelen számú széfből kiszúrtam egyet és ki akarom nyitni. Az, hogy képes vagyok-e erre vagy sem, nem változtatja meg a széf tartalmát. Tehát a megoldásom ott van a kezemben és addig kérdezek, amíg rájövök, hogy a széf az én széfem. Az egyetlen abszolút igazság, hogy minden identitásnak megvan a saját igazsága, melyből a valóságát megteremti. Ha én látom, én fogom, én érzékelem a széfet, akkor ami tudatosul bennem az az én széfem lesz, úgy, ahogy én felfogom. Az én széfemet pedig úgy nyitom ki, ahogy én akarom, a kulcsom nem objektum, hanem szubjektum. Egyéni mód, szabadon választom meg, és ami a legfontosabb, én választom. Addig kérdezek, amíg újra és újra rájövök, minden külön gondolat ugyanúgy működik, minden széfet ugyanúgy nyithatok ki: ahogyan én akarom.
A kérdés azt jelenti, hogy kezünkbe vettük egy széfünket. Tehát a markunkban van a válasz, és ha akarjuk, most azonnal kinyithatjuk. Vagy keresgélhetünk órákig egy kulcsot, melyről elhisszük, hogy kinyitja. A lényeg a végeredmény, a sikerélmény, hogy kinyitottuk a széfet, a pozitív előjel, rálátunk az információra.
Mi a bánatért játszuk el minden egyes "problémánál" újra a nemtudást? Hogy rájjöjjünk a tudásunkra! Hogy addig ismételjük a revelációkat, amíg permanens állapottá válnak, a sok ráismerés folytonos tudássá alakul. Ha gyakran térünk vissza a tudatlanság illúziójába, nagyszámú repetíciót idézünk elő, egyre "problémásabb" lesz az életünk, hogy minden megerősítéssel közelebb kerüljünk a biztos egyensúlyhoz. Valahányszor ráismerünk, hogy csak mi tudjuk megoldani a bajainkat, mi viszont tetszőleges megoldást alkalmazhatunk, mind közelebb érezzük magunkat a teremtő énünkhöz. Felelőssétudatot, erőt, hatalmat, szuverenitást, biztonságot, nyugalmat, békét, szeretetet egy csokorba gyűjtünk és addig nézzük, míg rájövünk, hogy ezek mind mi vagyunk, "mert én vagyok az alany és a tárgy, /
jaj én vagyok az ómega s az alfa."
Addig kérdezünk, ameddig nem akarjuk ezt elhinni. Pedig nem szeretünk bizonytalanságban élni. Sejtjük, mi az igaz, csak túl szép, hogy igaz legyen. Milyen lenne az igazság, ha nem gyönyörű? Ha nem vonz a cél, nincs értelme elérni, a ronda Csipkerózsika lesheti, hogy felébresszék! Az igazság igenis csodálatos, zseniális, elképesztő, eszméletlen és még annál is több! Különben a seggünk már rég a kanapéhoz nőtt volna. Mi magunk vagyunk ez a csoda, a történetünk főhőse, a konyhánk séfje, sőt maga a konyha is. Megéri folyton kérdezni, ha a válasz az, hogy egyszer mindezt felismerjük. Nem nyugodhatunk, ha ezer igen közt akad egyetlen nem, mert minden pozitív felülmúlja a negatívot, a proton nagyobb, mint az elektron, és ha megelégszünk a negatívval, ott az űr, melyet a pozitív kitöltene. Ha van még kérdésünk, ne hagyjuk annyiban, nézzük új oldalról, más szögből, variáljuk, forgassuk, csak le ne tegyük, mert a válasz maga a csoda!
Nos, van még kérdésed?
Gasztróról ma csak annyit, hogy a reggelt egy szilvás-narancsos-(és tersmészetesen)fahéjas muffinnal nyitottam, sütéssel együtt. Ez a kis édes ma még játszik!
Talányok és rejtvények nagy imádója valék, most egy kicsit paródiára vettem a figurát és egy "CSI-helyszínelős" játékot találtam ki egy barátomnak. Lesz ujjlenyomatvétel, mikroszkópos morzsavizsgálat (muffin, igen), házkutatás, gumikesztyű, és CSI zene. Hallom a pezsgő neuronjaimat!
Miért a gyerekek ismertetőjele a játék? Mikor jön el az a pont, hogy az ember nem játszik többé? Pedig a legfelemelőbb pillanatok közé tartozik az a lelkesedés, amivel beleéljük magunkat a játékba. Elfelejtettük, kik vagyunk. Nem gyerekek, annak pejoratív értelmet is adhatunk. Játékosok!
"Színház az egész világ. / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében". William barátom még emlékszik erre. Ahelyett, hogy belecsontosodnánk egyetlen szerepbe, és addig hordanánk magunkon, míg már le sem tudják szedni rólunk, váltogassuk könnyedén a szerepeket, mint ruháinkat. Annyi lény lehetünk, ammennyi csak elfér a fejünkben, mert amit el tudunk képzelni, azt meg is tudjuk valósítani. Ehhez megkaptuk a világegyetem legképlékenyebb, legrugalmasabb, legformázhatóbb anyagát, saját magunkat. Egyszerre vagyunk Rodin és A gondolkodó, művész és maga a mestermű, minden elképzelésünket magvalósíthatjuk, ha mi magunk eggyé válunk vele.
Logikázzunk! A képzeletnek nem léteznek határai. Ha elfogadjuk az előbbi gondolatmenetet, hogy magunk vagyunk a mester és a mű, akkor belátjuk, hogy minden vágyunkat csak saját magunkból tudjuk megvalósítani. Fordítva is igaz, saját magunkból minden és bármely vágyunk valósággá válhat. Tehát ha határtalanul tudunk képzelni, akkor határtalanul tudunk manifesztálni is.
Erre jó a játék. Emlékeztet. Hogy túl sokáig hordtuk ezt a szerepet. Vegyük le, próbáljunk fel egy újat, mert nem Egy szereppel vagyunk azonosak, hanem az összessel, és jó néha a másik oldalunkat is látni. Úgyhogy napszemüveg fel, csipesz elő, zene be, Helyszínelünk!
À bientôt!
Huhh, enyhén büszke vagyok magamra. A nem-tipikus-programozó-alkatom ellenére belenyúltam a blog sablonjának CSS-szerkesztőjébe (aki tudja, mi az a CSS, kérem írja meg). Végülis angolul tudok, a sok szám és jel közötti pár angol szóból kibogarásztam, hogy úgy nézzen ki az oldal, ahogy én akartam. Impossible is nothing!
Mélyebbre merülve bennem, tudatosan élem az életem, ezt fokozom a végtelenségig. Mindez nem korlátozásokat jelent, hanem magát a szabadságot, mert csak azt teszem meg, amit meg akarok tenni, és minden cselekedetemről tudom, hogy azt én akartam. Így nem vádolom magam vagy másokat, nincs bűntudatom, boldog vagyok.
A kapcsolatom a gasztronómiával hullámzó: a kezdeti mindenevő korszak után bekövetkezett az óvodai válogatás. Alig ettem meg néhány dolgot, melyeket nem is merek ételnek nevezni. Úsztam a kólában, kétpofára ettem mindent amit ízfokozók garmadája tett édessé, minden egészségeset elutasítottam. Majd amikor a műanyagedényben-levegőkevergetés önálló főzéssé nőtte ki magát, minden megváltozott. Ekkor lehettem 9 éves.
Azóta felfelé ível a gasztrokultúrám! A kiskori kényszeretetések hatására a mai napig tart egyes ételekkel a barátkozásom. Evés tekintetében mindenben ellenkezem a "tipikus magyar" kategóriájával. A pörkölt-kocsonya-töltöttkáposzta szentháromság számomra a sohasem kóstolt kategória. Nekem a tamago yaki (japán tojásrántotta tekercs) - lasagna (olasz egytálétel tésztalapok közti tetszőleges szósszal) - crème brûlée (francia sült vaníliapuding karamellréteggel) közelebb áll a tisztelendő triászhoz.
Újonnan pedig szemivegetáriánus lettem. De erről majd legközelebb.
À bientôt!