Óhh, karácsony! Lubickolok a kulináris örömökben, a szentesti hal idén fokhagymás-mandarinos páccal készült és laza csúcsdíszként illesztettem hozzá egy gesztenyés-sütőtökös desszertet. Készen vannak a gasztroajándékok is, és két kóstolás között a főzőcsatornáról abszorbálom az új ízeket. Gordontól az arcomra sül a mosoly...

Csak széljegyzetként említem, hogy mutató- és bemutatóujjakat kérem összekulcsolni - Abu Dhabiba jelentkeztem egyetemre. Shukran mindenkinek, aki segített!

Az eredeti mondandóm mára az, hogy nem a nyúl teszi el a nagymamát... láb alól. Ne cseréljük fel az okot az okozattal, mindent egyszerűen annak lássunk, ami. A szék az szék, a gyilkosság az gyilkosság; tetszőlegesen tölthetjük meg mögöttes tartalommal, de ettől még a lényege nem változik. Ha az alattomos miértekre keressük a választ, akkor a lényeg körül szaglásszunk!

Ráció és emóció elválaszthatatlan párosából a szentimentálisabbak az utóbbit preferálják, míg a logikusabbak az előbbivel szimpatizálnak. Pedig csak a döntéshozatal más-más fázisairól van szó. Az ok racionális és az okozat emocionális, hiszen minden rendszert egy logikus váz működtet, majd az érzelmi visszajelzés biztosítja a folyamatos funkciót. Tehát tetszik vagy sem, választásaink mind ésszerűek, saját akaratunkból döntünk, melyre érzésekkel reagálunk, megvizsgálva hogy erre megyünk-e továbbra is.

Az ész az akció, az érzelem a reakció.

Nem különb egyik sem a másiknál, mint ahogy fahéj és szerecsendió közt sem lehet objektív rangsor, mindkettő egyszerűen olyan, amilyen. Csodálatos! Az önsajnálati ötperceket váltsák fel önvizsgálati összeröffenések, mert a tüneti kezelés bámulatos módon csak a tüneteket tünteti el. Ha érteni szeretnénk magunkat és a világunkat, akkor  keressük meg a ráció rendjét az emóció forgatagában, a puszta nézőpontváltástól más színben tűnnek fel már a visszajelzéseink.

"A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran." Mindenki teszi a dolgát, megtalálja a maga helyét a rendszerben, mert így működőképes a rész és az egész is. A nagy ünnepi családlátogatásokat fűszerező veszekedések és évről évre felmelegített sérelmek egyszer és mindenkorra megoldhatók, ha az okot megismerjük és nem az okozatot hibáztatjuk. A legeredménytelenebb menekülőút saját magunkon kívülre helyezni az indítékot, mintha csak néznénk, ahogy mások esznek és csodálkozunk, ha éhen halunk. Amit megtettem, azt én tettem meg, én akartam, és ha rosszul érzem magam tőle, akkor az csak annyit jelent, hogy többé nem így cselekszem. Vállalom a felelősséget minden gondolatomért, így nem fogok egy nap arra ébredni, hogy azt sem tudom, hogy jutottam ide.

Nem kötelező érzelmi hullámzások nélkül élni, de a lehetőség megvan rá. A folyamatos boldogság választható. Lehet ragaszkodni a rendszeres kiborulásokhoz, és a 'szenvedés nélkül örülni sem lehet' szemlélethez, de akkor nem fair a mélypontokon "én nem ezt érdemlem" kiáltásokkal öklöt rázni! Csak vegyük észre, hogy rendezői és nem nézői vagyunk az életünknek, olyanná formáljuk filmünk minden egyes pillanatát, amilyenné csak szeretnénk, az összes elképzelésünkhöz készen állnak a kellékek.

Akinek van füle, hallja, mikor csendül fel értelem vagy érzelem tétele a Nagy Szimfóniában. Akinek van szeme, látja, hogy kreatív vagy reaktív módon érdemesebb-e élni. A szabad akarat csodája, hogy bármelyiket választhatjuk, szenvedés és boldogság nem több, mint egy-egy alapanyag és mindig mi esszük meg, amit főzünk.

A bientot!

U.i.: Aki tudja, miért zöldeskék lett a bejegyzés címe, az versenyben marad az Amerika következő topmodellje címért!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.