Kezdtem szétcsúszni. A legvészesebb eset, amikor már a főzés sem megy. Nyolc éves korom óta rendszeresen főzök magamnak, másként éhen halnék, amilyen válogatós vagyok. Ma sikeresen fél hat óta nem tudok aludni, türelmesen, nagy odafigyeléssel készítettem tamagoyakit, ami egy rántottatekercsnek felel meg, én tölteni is szoktam, ma a tejfölös-kapros-fokhagymás szószra voksoltam. Gyakorlatilag háromnegyed óra alatt sütöttem egy flancos rántottát, de az hibátlan lett. Helyre állt az egyensúly, a Nap is felkelt.

Közben az akaratról elmélkedtem. Minél jobban igyekszik az ember, annál nehézkesebb. Addig erőlteti, míg belátja, hogy így nem mehet tovább. Libikókán ülünk, ha nincs egyensúly, a földön kuksolunk vagy a levegőben kalimpálunk. Ki ül a másik oldalon? Vágyunk tárgya. Minél messzebb helyezzük magunktól, annál instabilabb a rendszer, a levegőben lebegni jó lehet, de nem egy életbiztosítás, mert ha az akarat elszáll, seggre esünk.

Hogy lehetünk tökéletes egyensúlyban? A mérleghinta egyetlen megingathatatlan pontja a közepe, így affelé kell közelíteni mindkét oldalt. Egyre közelebb és közelebb képzelni magunkat a vágyunkhoz. A tökéletes egyensúly pedig létrejön, ha egynek látjuk magunkat az akaratunkkal, az arany középúton megvalósítjuk. Ezzel nem rontjuk el a játékot? Nem véletlenül találtuk fel a mérleghintát. A hasonlat működne mérleggel is, de a hinta adja hozzá a szórakozást. Így nem olyan kimért.

A játék mi magunk vagyunk, mi vagyunk a mérleghinta. Az emberi test kitartott két karjával valóban hasonlít rá. Teremtő és teremtmény, játékos és játék, tehát ha középre állunk a libikókán, akkor vagyunk önmagunk(ban). Ha hiányzik a hintázás, csak kisétálunk a "szélünkre", elbizonytalanodunk egy kicsit és már mehet is a móka. A végét ismerjük, visszatérés önmagunkhoz, újra balansz, tapsvihar.

Már megvalósultnak tudni a vágyainkat csak a lineáris idő függvényében értelmetlen. A lineáris idő pedig csak illúzió. Tehát a vágyunkat beteljesületlennek hinni is csak képzelgés, nézőpont kérdése. Ha a mérleghinta közepéről szemlélődünk, láthatjuk, hogy minél jobban távolodunk az egyensúlytól, annál messzebb érezzük magunkat az akaratunktól és bárhogy kapálózunk, csak le-fel billegünk. Ha már eléggé elszédültünk, váltsunk nézőpontot, találjuk meg a középpontot! Innen mérlegelhetjük a dolgokat teljes valójukban.

À bientôt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.