Rég öntöttem karakterekbe a mondandómat, de visszatértem. Több szempontból is. Volt szerencsém tizenhárom évet visszautazni az időben, újra azon az iskolalépcsőn sétáltam, ami a mai napig álmaimban paradox lépcsőként jelenik meg. Furcsa, egyszerűen furcsa! Nem bonyolódom bele az újabb nemzedék szociális szokásainak elemzésébe, mindannyian felelősek vagyunk azért, amit látunk. Pont.

Ámde felteszem a 'hol vagyok én' kérdését. Valaha az voltam, aki akkor voltam, most pedig vagyok, aki vagyok. Bármennyire is változott az épület, én ugyanolyannak láttam, amilyennek az elmémben megőriztem; a saját időtlenített képemet cipelem, mert ez a mostani iskola már nem az én iskolám, mégis ugyanaz az iskola, amelyik 13 éve volt. Mi változott? Az a helyszín, ahonnan kinézek a fejemből.

Látom, hogy tizenhárom éve azt hittem, sohasem élem túl az első napot az iskolában és nem akartam észrevenni, hogy más állapotban is fogok én még ugyanitt sétálni. Látom a mostani alakom, és az elmúlt sok év számtalan alakját, akik pontosan azon a helyen sétáltak, sőt látom, hogy húsz év múlva is visszatérhetek, bőven szórva a "te jó ég" kezdetű mondatokat. Az emlékezés legborzongatóbb része a szemléletváltás, a legmegdöbbentőbb része pedig rálátás.

Át tudok élni bármely helyzetet, függetlenül attól, hogy megtörtént-e velem. A képességem megvan hozzá, ezt a teret és időt figyelmen kívül hagyó érzékelést becézik előérzetnek, látnoki képességnek (a tévés jós újabban csak tisztánlátónak titulálja magát) vagy déjà vu-nek. Pedig csak annyit tettem, hogy elképzeltem, amint negyven évesen visszajövök ugyanerre a folyosóra, ha addig le nem bontják a kócerájt, és majd mondogathatom, hogy én láttam előre ezt a pillanatot. Tyúk vagy tojás, hogy tényleg előre beleshettem a jövőmbe, vagy azért történt úgy mert ragaszkodtam a már múltban megalkotott képzetemhez, a lényeg, hogy egy időpillanat két helyen jelent meg. A rálátás annyit tesz, hogy emlékeztetem magam, hogy én döntöm el, hogyan is élem meg az adott percet.

Találó példa a rálátás gyakorlati hasznára a betegségek nem-kialakítása. Hasmenésem van fáj a fejem, pedig most inkább koncentrálnom kéne - tudom, hogy lesz még olyan pillanatom, amikor nem fog fájni semmim - eldöntöm, hogy most szeretném-e megélni a fájdalmat vagy a gondtalan pillanatot választom - ... Nos, innentől szabad a vásár, mert a jó-rossz címkék csak önkényesek, ha még emlékszünk arra, amit régebben ejtettem ki a számon, a hangsúly ismét a döntésen van. Megválaszthatjuk a tapasztalásainkat. A betegség is csak saját akaratunk következménye. Előre látott félelmetes helyzetekre nagy lelkesedéssel rástresszelünk, bár tudjuk, hogy "nincs mitől félnünk", "túl fogjuk élni", és utólag nézve "ez nem is volt nagy szám", mégis előszeretettel járjuk a összefosom-magam-vitustáncunkat. Rálátni a helyzetre azt jelenti, hogy azt az érzést, melyet már a biztonságos "vége a félelemnek" állapotunkban érzünk, adaptáljuk, sőt teleportáljuk egy másik helyre. Ha szívesen rettegünk, csak rajta, senki nem tud megakadályozni kedvteléseinkben! De tudnunk kell, hogy amit 'majd egyszer képesek leszünk átélni', azt most is képesek VAGYUNK átélni.

Álmos vagyok, a kvantum-összefonódottságot legközelebb boncolgatom, mára csak gondolkozzunk el azon, hogy ha egyszer megtörténhet, akkor még egyszer is megtörténhet. (Egyszer meg Mégegyszer mennek a sivatagban...) Egyetlen "idő"pillanatot annyi "helyre" multiplikálhatunk, ahányra csak szeretnénk, így érjük el a vágyainkat. Elgondoljuk és átéljük. Ugyanis a környezet akciója-egyén reakciója és az egyén akciója-környezet reakciója úgy cserélgethetők, mint a szorzás tényezői. Mosolyogsz és visszamosolyognak, ettől te mosolyogsz... és a kutya saját farkát kergeti.

Szívesebben látom az iskolámat olyannak, amilyennek az emlékeimben konzerváltam, így sohasem fogom követni a változásait, a módosult külsőbe mindig az én  változatlan tartalmamat fogom belelátni. Így nézem újra és újra ugyanazt a mozit. De a múltnál érdekfeszítőbb a jövőbe leskelődni, és amikor a képeimhez megteremtem a környezetet, csak annyit tudok már hozzáfűzni: én előre láttam...

À bientôt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.