Az emberi elme olyan komplex, brilliáns és specifikus találmány, melyet egyetlen találó szóval lehet jellemezni: mindenható. A filozófia után néhány röpke ezredévvel a fizika is tényként kezeli, hogy a gondolat ereje létező és mérhető anyag. Amit csak el tudsz képzelni, az megvalósul. Miért is? Mert nem tudsz olyat elképzelni, ami nem létezik, ugyanis abban a pillanatban, hogy a gondolataidban jelen van, már meg is teremtetted. Tehát minden gondolatod mérhetően létező anyag, csak egy eltérő síkon manifesztálódott, mint amelyen hagyományosan érzékelünk. Az, hogy szemmel nem látod, és a kezeddel nem tudod megfogni, csak annyit jelent, hogy az agy nem a megszokott ingereket kapja a tárgyról/dologról/jelenségről. Nem az agy, mint szerv sűríti anyaggá a gondolati energiát, fordítva, az összesűrűsödött energiát érzékeli az agyunk, és mint minden szervnek, az agynak is van egy küszöb- és határértéke, mely alatt és felett nem képes érzékelni. Ahogyan nem halljuk az infra és ultrahangot sem, bár ettől ezek még léteznek. A gondolat egy olyan tartományban mozog, olyan rezgésszinten rezeg, mely az emberi öt érzékszerv kapacitásán túl van. Ezért van hatodik érzékünk.

Ez csak bevezető volt ahhoz a gondolathoz, miért is jó mindent legalább ketten csinálni. 'Az ember társas lény' mondás olyan mint az 'al dente'. Elcsépelték anélkül, hogy pontosan tudnák, mit is jelent. 'A fognak',  'a harapásnak' kifejezés nem csak tésztára vonatkozik, az olaszok rizs és zöldség készítésénél is betartják, de az elmélet bármely ételre vonatkozhat. El kell találni a középutat, a lehető legkisebb kárt okozva az ételben csak addig főzzük, amíg a nyers állapotát átlépi, onnantól a további beavatkozások csak rontják az értékét. Ebből az elméletből született a sous-vide technika ([szu vid] vákum alatt, nagy nyomáson, viszonylag alacsony hőmérsékleten főzés, mely csak a nyers állapot megszűnéséig tart).

Aurea mediocritas, az arany középutat kell meglelni. A lehető legtökéletesebb állapotot elérve, minden további beavatkozás csak roncsol. A harapható tészta nem nyers, a társas lény pedig nem irtózik fóbiásan a magánytól. A mondás valódi alapja az, hogy egyedül valami hiányzik. Ha olyan tökéletes képzelgők vagyunk, miért nem éljük az egész életet álmodozva? Nem kell semmi, hiszen elképzeljük magunknak, épp úgy, ahogyan mi akarjuk, és számunkra az ugyanolyan létező lesz! Igen ám, de a Földre születés különleges dolgot jelent: felejtést. Önfelejtést. Platon barátom már súrolta az anamnesis (visszaemlékezés) kérdését; elfeledtük, kik vagyunk valójában, mit is tudunk megtenni, ezért van szükségünk egymásra.

Egyetlen végtelen anyag, nevezzük bár Istennek, Felsőbb énnek, Tudatalatti-tudatfelettinek, Teremtőnek, Forrásnak, saját magából hozta létre A létezőt. Mindent, ami létezik. Saját maga különült részeire, a részek összessége adja csak ki az egészet, a csepp-tenger hasonlat találó, bár szintén túl sokszor hangzott már el. A különálló entitás, a csepp, egymagában is tenger, hordozza a tenger minden tulajdonságát, viszonyrendszertől függ csupán a megítélése, mert az ember cseppje, a baktérium tengere. Hatalmas tapsot kérek az ősz Albertnek, minden relatív! Tehát minden létező alapja ugyanaz az anyag, hogy a teremtőnket saját magunknál nagyobbnak képzeljük, az csak önkényes nézőpont. De ha a szó legszorosabb és legszebb értelmében egyek vagyunk, akkor minek kellenek "a többiek"?

Felejtés! Azért nem elég elképzelnünk az egész világot, mert a gondolatainkat automatikusan sajátunkként kezeljük, elfogadjuk, hogy egyek vagyunk vele. Ez már nem minden esetben igaz az emberekre. Hajlamosak vagyunk hierachikus sorrendet állítani, melyben mások alá vagy fölé helyezzük magunk. Nos, valóban nem vagyunk ugyanazok, de egyenlőek vagyunk, egy hatalmas gömb kölünböző pontjai, korlátlan lehetőségek sajátos variációja; ha egy számsor vagy fonémasor egyetlen elemét megváltoztatjuk, azzal egy a többitől teljesen eltérő sort alkottunk, így van ez az emberrel is. Ugyanazon építőkövek egyéni felhasználása nem teszi jobbá egyik vagy másik épületet, bármi is legyen a szubjektív megítélésünk. Azért kell a társaság, hogy erre rájöjjünk. Közösséget alkotunk, szerencsés esetben elfogadunk másokat velünk egyenlőnek, sőt egyanyagúnak, ezáltal az eddig behatárolt énünk kiszélesedik.

Ha csak a fejükben élünk, lekorlátozzuk saját magunkat, mert a szárnyaló képzelet csak az elkülönült identitásunkban szárnyal. Ha megnyílunk, és minden entitást elfogadunk, a határaink eltűnnek, mert az összes tettet "én teszem meg". Ha pedig együtt szárnyal a képzeletünk, együtt teremtünk, akkor vagyunk önmagunk: a Határtalan, a Végtelen, a Forrás, a Mindeható, Isten!

À bientôt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.