Huhh, enyhén büszke vagyok magamra. A nem-tipikus-programozó-alkatom ellenére belenyúltam a blog sablonjának CSS-szerkesztőjébe (aki tudja, mi az a CSS, kérem írja meg). Végülis angolul tudok, a sok szám és jel közötti pár angol szóból kibogarásztam, hogy úgy nézzen ki az oldal, ahogy én akartam. Impossible is nothing!

Mélyebbre merülve bennem, tudatosan élem az életem, ezt fokozom a végtelenségig. Mindez nem korlátozásokat jelent, hanem magát a szabadságot, mert csak azt teszem meg, amit meg akarok tenni, és minden cselekedetemről tudom, hogy azt én akartam. Így nem vádolom magam vagy másokat, nincs bűntudatom, boldog vagyok.

A kapcsolatom a gasztronómiával hullámzó: a kezdeti mindenevő korszak után bekövetkezett az óvodai válogatás. Alig ettem meg néhány dolgot, melyeket nem is merek ételnek nevezni. Úsztam a kólában, kétpofára ettem mindent amit ízfokozók garmadája tett édessé, minden egészségeset elutasítottam. Majd amikor a műanyagedényben-levegőkevergetés önálló főzéssé nőtte ki magát, minden megváltozott. Ekkor lehettem 9 éves.

Azóta felfelé ível a gasztrokultúrám! A kiskori kényszeretetések hatására a mai napig tart egyes ételekkel a barátkozásom. Evés tekintetében mindenben ellenkezem a "tipikus magyar" kategóriájával. A pörkölt-kocsonya-töltöttkáposzta szentháromság számomra a sohasem kóstolt kategória. Nekem a tamago yaki (japán tojásrántotta tekercs) - lasagna (olasz egytálétel tésztalapok közti tetszőleges szósszal) - crème brûlée (francia sült vaníliapuding karamellréteggel) közelebb áll a tisztelendő triászhoz.

Újonnan pedig szemivegetáriánus lettem. De erről majd legközelebb.

À bientôt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.